Kovács András Péter neve ismerősen cseng azoknak, akik a dumaszínház kedvelői. Első regénye a Multigáz, az Ulpius-Ház kiadó gondozásában jelent meg. A könyv egy ravasz svindler és egy gyanakvó kisember harcáról szól egy telekommunikációs céggel szemben. A cég alkalmazottjaként a két főhős rájön a vállalat országos méretű átveréseire.
bekesKonyv ár: 2799 Ft
Topor János egy briliáns szélhámos, akit egy közepes képességű behajtó üldöz. Csete Máté egy üldözési mániás, gyanakvó kispolgár, akit ugyebár mindenki üldöz. Új munkahelyük, a Hálózat pedig egy telekommunikációs cégnek álcázott, országos átverés, amely még a saját dolgozóit is az orruknál fogva vezeti: Zarvant, az iráni származású, meleg marketing-igazgatót, és Esztit, a trágár de jólelkű ügyfélkapcsolati vezetőt. Mire Topor és Csete rájönnek arra, hogy nemcsak a cég mottója, de a működése is maxigáz, a főbűnösök máris a nyakukba varrtak mindent. Két napjuk marad, hogy tisztázzák magukat, lerántsák a leplet az igazi rosszfiúkról, kifizessék Topor behajtóját és megszerezzék Csetének Eszti szívét…Kovács András Péter első regénye egy elmés krimi-komédia, amely hiteles és szórakoztató képet ad szolgáltatókról és ügyfelekről, multikról és ügyeskedőkről; azokról, akik manapság hajtják a munkát, és azokról is, akik nagy ívben elkerülik.
bekesKonyv ár: 2799 Ft
Részlet a könyvből:
Csete Máté ritkán vett virágot bárkinek is. Nőknek szinte soha, a saját anyjának pedig végképp nem. Ha vissza kellene emlékeznie, mikor adott ki virágot a kezéből, leginkább temetések jutnának az eszébe, amikor olyanoknak nyújtotta a virágot, akik azt már csak alulról szagolják. Most viszont egy hatalmas sárgarózsa-csokrot cipelt annak, akit még életében akart meglepni: saját anyjának.
Piri néni ezelőtt két évvel költözött be az Örömfény Nyugdíjas Otthonba, amelynek szórólapján valamilyen súlyos marketing-baklövés miatt ez a szlogen szerepelt: „Mi már látjuk az Örömfényt az alagút végén.”
Szerencsére Piri néni az alagutat saját magányos, megkeseredett életére értette, az Örömfényben pedig olyan, hozzá hasonló korú emberek közösségét látta, akiknek azt a kevéske kis hátralévőt is tönkre tudja tenni a kukacoskodásaival.
(Piri néni nevéről pedig csak annyit: külső szemlélő nehezen értheti meg, hogy egy ilyen gonoszságtól aszott, sápadt öregasszonyt hogy hívhatnak Piroskának.)
Csete megannyi félelem és kétely közepette lépett be a nyugdíjas otthon kapuin. Nem is annyira a jövőtől félt, sokkal inkább a múlttól: attól, hogy elaggott anyja milyen disznóságot követett el már megint a többi nyugdíjas rovására; vajon tovább szítja-e egy lappangó bandaháború kitörését, vagy a többiek végleg behódoltak neki, és ő lett az úr a placcon?
Ha bárki benézett volna a társalgóba, mindent rendben talált volna: idős urak és hölgyek kártyáztak, tévéztek és beszélgettek; volt, aki kézimunkázott, és volt, aki keresztrejtvényt fejtett; és volt Piri néni, aki egy tolókocsiban üldögélve egy kisrádiót hallgatott hangosan, miközben az öléből konyakmeggyet szemezgetett.
Ezt az idillt egyedül Csete találta gyanúsnak, merthogy ő soha nem hozott az anyjának se kisrádiót, se konyakmeggyet, azt pedig végképp nem értette, hogy miért kell tolószékben ülnie annak, aki még most is rekordidő alatt éri el a lift vagy a villamos csukódó ajtaját.
– Itt a pöcsfej! – recsegte Piri néni, ahogy Csete feltűnt a bejáratnál. Sajnos már mindenki tudta, kit takar ez a név, és ebben az egyben ők is Piri néni álláspontját képviselték: ha Csete egyszer-kétszer helyre rakta volna az anyját, az mindenkinek jobb lenne, de csak idejön, nyüszög egy kicsit, aztán elhúz, őket meg itt hagyja a slamasztikában egy kattogó fogsorú zsarnokkal, akit csak még jobban felidegesít minden látogatása.
– Anya, kérlek, ne…
– Mi van, pöcsfej, elballagtál? – Piri néni a fia kezében díszelgő csokorra csapott a botjával, amit a tolószék ellenére azért megtartott.
– Mi történt a lábaddal, anya?
– Semmi! Jobb, mint új korában! – lóbálta meg a vénasszony mindkét virgácsát.
– Akkor mit keresel tolószékben?
– Mert így sokkal kényelmesebb. Nem kell gyalogolni, oda tolnak, ahová kérem.
– A nővérkék?
– Nővérkék! Lószart! Ezek itt! – mutatott a többi öregre Piri néni. Azok pirulva mélyedtek az elfoglaltságukba.
– És kié ez a szék?
– Azé a szerencsétlené! – bökött Piri néni a botjával a sarokba, ahol egy nagyon rossz állapotban lévő bácsi pihegett, székre polcolt lábakkal.
– Te elszedted…
– Tartozott – zárta rövidre a vénasszony.
– És a csoki? Meg a rádió?
– Adták – felelte Piri néni – Cserébe a védelemért.
Az öregasszony most jelentőségteljesen szétnézett, és félhangosan, hogy mindenki hallja, megjegyezte:
– Nagyon könnyen kihúzódnak itt az infúziók.
A többi öreg nem kereste a szemkontaktust.
– És te mi járatban, pöcsfej?
– Én… énnekem holnap este… – itt Csete hangja elcsuklott, mert maga sem tudta, mi lesz holnap este: bár a Zsiráf csak Toport fenyítette be, Csete már nem tudta elképzelni, hogy sorsára hagyja a barátját. Vagy megölik, vagy csak nagyon megverik, de mindenképp bekasztnizzák.
– Elveszik a szüzességed?… hehehe…
– Nem, anya – Csete teleszívta a tüdejét: hirtelen elege lett. Elege ebből a beszélgetésből és elege az elmúlt évtizedekből. Sokkal nagyobb veszélyek várnak rá mint egy sipítozó öregasszony. Úgyhogy hamar rövidre zárta a beszélgetést:
– Anya van valami, amit még sose kaptál tőlem, pedig már régen kellett volna.
– Virág? Mert azt viheted a pi…
– Nem. Ez – mondta Csete, majd meglendült a keze, és egy olyan pofont lekevert az anyjának, hogy annak kiugrott az öléből a konyakmeggy.
A társalgóban néma csend lett. Az idősek megszeppenve nézték a vénlány arcán pirosló foltot, az egyetlen jelét annak, hogy ennek a gonosz kis zombinak még van vérkeringése. A csendet a felpolcolt lábú öregúr bizonytalan, remegő tapsa törte meg, amibe szép lassan egyre több tenyér kapcsolódott be. Csetét tapsolta az egész társalgó. Az pedig nem szólt többet az anyjához, csak sarkon fordult, és elindult a társalgó kijárata felé. Az ajtóból, hátra sem nézve maga mögé hajította a sárgarózsa-csokrot. A bokréta pörgött-forgott a levegőben, és talán telibe is találta volna a ledöbbent Piri nénit, ha Aranka, a sálkötés nagymestere, el nem kapja a kötőtűjével. A taps még erősebb lett, Aranka pedig szemérmesen mosolygott át az ulti-csapatban ülő udvarlójára, Pista bácsira.
És Csete úgy érezte: akármi is történik holnap, ezt a dolgot az anyjával egy életre elrendezte.
